A tengerparttól a szent hegy búbjáig

Horvátország, Paklenica Nemzeti Park, Velebit

A Velebit legmagasabb csúcsa a Vaganski csúcs, ám a Sveto brdo (Szent hegy) a tenger felől, illetve a Lika régió irányából legjobban látható és beazonosítható magaslat, mely 1753 méteres magasságával alig néhány méterrel alacsonyabb csupán a Vaganski csúcsnál (1757,5 m). Szépen ívelt kúpjával, nevéhez hűen méltóságteljesen uralja a Velebit déli felét. Három évig szemeztem vele, fentem rá a fogam, de a gyerekekkel együtt lehetetlennek tűnt a megmászása, pedig egy nap alatt járható. Sőt! Az öböl csücskében lévő Modric falucskából rendszeresen szerveznek futóversenyeket a Sveto brdo-ra. A leggyorsabbak ideje alig több két óránál, ami döbbenetesen jó teljesítmény, hisz sziklás terepen kell felfutni a tengerpartról.

De választhatunk másik, kicsit hosszabb utat is. A turisták többsége első alkalommal a két szurdokvölgy valamelyikét keresi fel a Paklenica Nemzeti Parkban. A Sveto brdo irányába a legrövidebb útnak a Mala Paklenica völgyön keresztül vezető ösvény tűnik, ám ez csalóka. Ellentétben a nagy völgy kiépítettségével, ebben a völgyben jórészt a patakvölgyön keresztül vezet az út, ami cseppet sem könnyű terep.

Ugyanakkor az irány jó! A Mala Paklenica völgy bejáratától nyugatra, az aszfaltos út elágazásától 200 méterre, elhagyatott házak (Jukići) között indul el felfelé az ösvény, melyen mindkét völgy pereme megközelíthető. Eddig a pontig jöhetünk kocsival, vagy gyalog Starigradból (kb. 3,5 km). Az autót célszerű a Mala Paklenica bejáratánál lévő parkolóban hagyni.

 

A túra hossza: 34 km
Kiindulási pont:
Seline falu / 50m
Legmagasabb pont: 1753 m
Szintemelkedés: 1710 m
Hosszú és nehéz túra
Szuper körpanoráma a csúcson!

A Sveto brdo felé vezető út kezdete

Az ösvény viszonylag jól jelzett. A lankás út egyenletesen emelkedik. A nehézségét a sziklás terep és az adja, hogy szinte semennyi árnyék sincs. Nyaranta már reggel héttől tűzi a nap, amitől a kövek felforrósodnak és egy sütőben érzi magát az ember. Nagyjából 2 km megtétele után, 300 méteres magasságban az ösvény elágazik. Balra az Anica kuk csúcs felé vezet tovább, azaz viszonylag hamar a Velika Paklenica fenséges völgyének szélére lehet érni. A Sveto Brdo felé jobbra kell letérnünk. Az út továbbra is sziklás, de jól kiépített, helyenként mintha valódi lépcsősoron lépdelnénk felfelé. A harmadik kilométer környékén a terep könnyebbé válik, az út enged meredekségéből és a kopár sziklák lassan átadják helyüket a karsztbokor erdőnek. Ekkor már bőven 500 méteres magasságban járunk, valahol a Mala Paklenica völgy szélének közelében. Hogy pontosan merre, az nem derül ki, mert ellentétben az Anica kuk felé kanyargó ösvénnyel, itt jó darabig nem közelítjük meg a kanyon peremét.

A Mala Paklenica völgy peremén, 700 méteres magasságban.
A fák hol sűrűbben, hol ritkásabban sorakoznak, így feltárulhat előttünk a hegység belső, vadregényes világa. Jobb és bal oldalon kiterjedt és erodált sziklafoltok kísérik a túrázót, majd az út elhagyott házak és egy romos kápolna (Jv. Jakov) mellett vezet el. A hatodik kilométernél, 700 méteres magasságban egyszeriben a kanyon peremén találjuk magunkat. Előtte nem sokkal keresztezzük a Mala Paklenica völgyből felfelé vezető ösvényt, mely a fennsíkon át a nagy völgy irányába vezet tovább. Mi azonban már látjuk a célt. Előttünk magasodik a főgerinc és jobbra egyre közelebbinek tűnik a Sveto brdo, ám még mindig vár ránk 1000 méter szintemelkedés.

A következő szakasz az út talán legkönnyebb része, a Borovnik hegy oldalában. A peremről ugyan ragyogó kilátás nyílik a völgyre és annak járhatatlan világára, nyáron mégis jól esik visszatérni a fákkal védett erdő hűsébe. A karsztbokor erdő átadja helyét a bükköknek, melyek egyre nagyobbak. Az út elágazik, balra a Crni vhr fenyvesekkel borított kúpja, mely távolról valóban feketének tűnik.

Az ösvény közel két kilométeren át emelkedik, alig változó mértékben, csupán a vége felé vannak nehezebb szakaszok. A Martinovo mirilo nevű nyereg 900 méteres magasságban alkalmat nyújt egy kis pihenésre. Ez a vékony gerinc választja el egymástól a két szurdokvölgyet. Jobbra tőlünk a Mala Paklenica felső szakasza, balra pedig a Velika Paklenica. Rövidke, ám igen jóleső ereszkedést követően az utóbbiból felfelé vezető út egyesül a mi ösvényünkkel, hogy aztán célba vegye a gerincet.

A Velika Paklenica völgy a Martinovo mirilo nyergéből
Az út jól jelzett, viszonylag forgalmas, ám egyre meredekebb: 1200 méter alatt 250 méterrel jutunk feljebb. Itt, a völgy végében erednek azok a források, melyek a Velika Paklenica bővizű patakját táplálják. A források tövében kívülről nem túl csinos, ugyanakkor nagyon fontos menedékházat találunk (Ivine Vodice). Viszonylag sokan használják, töltik itt az éjszakát azelőtt, hogy csúcsok irányába indulnának tovább. A háztól nincs kilátás, méretes bükkök árnyékában várja a túrázókat. Innen két út indul. A délkeleti a völgy végének túlsó felében lévő Vlaskograd csúcshoz, amelynél szintén található egy menedékház, és ahonnan a Sveto brdo felé is mehetünk. Mi csak néhány lépés teszünk meg ezen az úton, ugyanis alig pár méterre a háztól ciszternát találunk, ahonnan kiváló ivóvizet is vételezhetünk. Nekem sajnos nem volt ekkora szerencsén ott jártamkor, mert valaki belejtett szappant. Ugyanakkor jó tudni, hogy a legközelebbi vízvételi lehetőség a Vlaskograd menedékháznál van. Aki nem arra megy, az kénytelen beérni a szappan ízű vízzel.

Visszatérve a házhoz jól látszik a tábla, mely a gerinc felé vezető meredek kaptatót jelzi. Az út nem hosszú, mindössze egy kilométer, ám ezalatt 300 métert emelkedünk. Az ösvény előbb a fák között kanyarog, majd nagyjából a táv harmadánál a bükköket fenyő váltja, melyek egyre ritkábban és erőtlenebbül kapaszkodnak meg a mészköves hegyoldalban. Méretük is csökken, és hamarosan már csak törpefenyő és fű vesz körül minket, no és persze a lélegzetelállító látvány. Visszanézve alattunk a Mala Paklenica völgye, balra a Vlaskograd sziklás vidéke, jobbra a Velika Paklenica völgy felső fele és a Crni vrh. Mindezek hátterében pedig a tenger és a messzeségben Zadar, valamint a szigetvilág. E rövid szusszanás után még néhány tucat izzasztó lépés kell a Čičina dolina nyeregig, ahonnan balra a Vaganski vrh, jobbra a Sveto Brdo, egyenesen pedig a hegy északi, még aknamezőktől nem teljesen mentesített oldala (Bunovac) felé lehet eljutni. Az aktuális  magasság 1535  méter. Ott jártamkor ezen a ponton veszítettem el a telefonomat, amit napokkal később talált meg egy horvát túrázó, így rövidesen visszakerült hozzám. Rejtély, hogy a térdig érő fűben ő hogy vette észre.

Bárhogy is volt akkor, a felfelé vezető út utolsó szakaszához értünk. Innen még nagyjából 1-1,5 óra az út. Ezt tábla is jelzi. A cél mindvégig jól látható és nem tűnik távolinak, de ez azért csalóka. A vékonyka ösvény le-föl hullámzik a dolinák oldalában, a fű és a törpefenyő mindvégig súrolja a bokánkat, ami egy idő után kissé kényelmetlen. Az utolsó nagyobb mélyedés oldalában becsatlakozik hozzánk a Vlaskograd felőli út. Ekkorra már 12 kilométert tettünk meg, az utolsó kettőt nagyjából a hegy oldalán szlalomozva, érdemi emelkedés nélkül. Mivel a következő kilométer során sem jutunk feljebb, ez csak egyet jelenthet: a mászás végső szakasza meglehetősen combosnak ígérkezik. Az utolsó 1000-1200 méter során ismét 25% feletti a meredekség. Ráadásul a Sveto Brdo teljesen kopár, meredek északi oldala felől pedig komoly széllökéseket is a nyakunkba kaphatunk. De mindez megéri, mert a körpanoráma csodálatos.

Sveto brdo, 1753 méter
A Sveto Brdo csúcsán nem sok mindent találunk, mindössze egy kereszt jelzi a helyet. Abban ne is reménykedjünk, hogy megizzadva megbújhatunk egy szikla tövében. Ha fúj a szél, akkor csak annyi ideig lehet itt kibírni, míg készítünk néhány felvételt. Aztán irány vissza!

A hegyről lejuthatunk azon az úton is, amerről jöttünk, vagy Ivine vodice-ig Vlaskograd felől. A bátrabbak elindulhatnak a Vagaski vrh irányába, hogy onnan jussanak le a Velika Paklenica völgybe. Én a Martinovo Mirilo nyeregig (19. kilométer) a már bejárt utat választottam, majd onnan a Klimenta hegy oldalában jutottam el a Paklenica völgy legfontosabb menedékházáig. Az ereszkedés viszonylag könnyű, az út szépen jelzett, árnyékos. Ahogy ereszkedünk a völgy talpa felé, egyre jobban hallatszik a patak zúgása, de ez a majd négy kilométer kilátástalanul hosszúnak tűnhet. Az úton kevés az izgalom, ám annál monotonabb, a szappanos víz pedig elég gyorsan fogy, de szerencsére a hegyi menedékház tövében van egy csap, amelyből kiváló forrásvízzel tölthetőek fel a kulacsok.

Az ereszkedés a továbbiakban a turisták által leginkább kedvelt szakaszon folytatódik. Felettünk óriási hegyek. Az út kiépített és széles, a sziklamászók paradicsomát hat kilométer alatt érhetjük el. Autóval eddig a pontig fel lehet jönni. Innen a park bejárata, azaz Marasovici falucska további 2 km. Szerencsére már nem kell az aszfaltos úton menni, kerülgetve az autókat. A völgyben remek tanösvényt alakítottak ki a horvátok, érdemesebb azt választani.

A túra hossza a Paklenica Nemzeti Park egyik bejáratától a másikig 31 km. Amennyiben körtúrát teszünk, úgy további 3-4 kilométert kell menni, hogy összekössük a végpontokat.

Kapcsolódó honlapok: np-paklenica.hr/en // pp-velebit.hr/en

:: rajnairichard.eu ::