Mali Alan – Sveto Brdo

Horvátország, Paklenica Nemzeti Park, Velebit

Amikor 2016 nyarán Selinéből, azaz a tengerpartról indulva megmásztam a Velebit második legmagasabb csúcsát, egyértelmű volt, hogy vissza kell térni. Ennek legalább két oka volt. Egyrészt a felfelé vezető úton elhagytam a telefonomat, amit visszafelé szerettem volna megtalálni. Épp ezért kissé zilált voltam a csúcson és siettem. Alig hagytam magamnak időt a körülnézésre. A telefont végül egy horvát hegymászó találta meg napokkal később és jutatta vissza. A másik ok pedig maga a hegy volt, meredek kúpjával és fenséges körpanorámájával. Már a tél folyamán kinéztem azt az útvonalat, ahonnan kicsit könnyebben, azaz családdal is mászható a csúcs.

A tervezett útvonal a Mali Alan hágótól indul, ami a déli Velebit legmagasabb hágója. Észak felől Sveti Rok település, délről Obrovac irányából közelíthető meg. A hágó alatt, a hegy gyomrában fut a több mint öt kilométeres Sveti Rok alagút. Ha a tengerpart felől jövünk, akkor az emelkedő 19 km, ami nagyjából a feléig, azaz pontosan az alagút bejáratáig aszfaltozott. A Mali Alanra vezető szerpentin-t 1832-ben adták át a forgalomnak. A murvás út széles és jól járható bármilyen gépkocsival. A kanyargós kaptató felett jól látszik a Tulove grede sziklaalakzat, aminek tövében az NDK Winnetou filmek néhány jelenetét forgatták az 1960-as években. Erre emléktábla is emlékeztet. Nem véletlenül zarándokol fel ide sok kelet-európai turista.

 

 

A túra hossza: 20 km
Kiindulási pont:
Mali Alan-hágó / 900 m
Legmagasabb pont: 1048 m
Szintemelkedés: 860 m
Családdal közepesen nehéz
Szuper körpanoráma a csúcson!
A túra első szakasza aknamező mellett halad el, a turistaút biztonságos!

A Mali Alan hágó. Jobbra e-bringa töltőállomás, mely 2017-ben még működött, azóta szétlopták.
A hágóút a sziklát megkerülve fut tovább a hegy oldalában, majd egy S-kanyar következik és egy elágazás balra. Követve az út szélén elhelyezett betontömböket, három kilométer múlva érjük el a Mali Alan hágó legmagasabb pontját (1048 m). A hely a filmforgatás mellett még egy dologról ismert. A délszláv háborúban heves harcok zajlottak a térségben az Obrovacnál állomásozó szerbek és a Velebit gerincét uraló horvátok között. Erre az elhunyt katonák sűrűn sorakozó emlékművei is figyelmeztetnek minket. No és az aknák. Starigrad-i házigazdánk, Filip a horvát hegyi mentőknél dolgozik, illetve másodállásban terepjárós túrák sofőrje. Meglehetősen jól ismeri a hegyet. Azt mondta, hogy a kihelyezett táblákat vegyük komolyan és ne térjünk le a jelzett útról.

A kocsit akár a hágó tetején is hagyhatjuk, de célszerűbb még 100-150 métert gurulni lefelé, északi irányba. Itt egy nagyobb kiszélesedést találunk és egy elágazást. A turistaút balra indul, szép bükkerdőben. Mi is itt vágtunk neki a Sveto brdonak.

A túra első szakasza kissé unalmas és egyhangú volt. Az erdészeti út 2,5 kilométeren át kanyarog a fák és a kövek között lapuló aknák között. Az első táblákkal, melyek a veszélyre figyelmeztetnek, már az első néhány száz méteren találkoztunk, de jelenlétük hamar megszokható. Amúgy semmi csábítót sem találtunk az erdőben, így maradtunk a az úton. A pisilést is célszerűbb volt az út szélén megoldani. Ezen a szakaszon utunk nagyjából azonos tengerszintfeletti magasságon futott, a végét pedig egy autóforduló jelezte. Ha a hágónál nincs kifeszítve a lánc, akkor eddig elvileg be lehet jönni kocsival is – többekkel találkoztunk is. A fordulónál az út elágazik, de jelzés csak a jobbra tartó út melletti fákon van, így nem tévesztettük el az irányt. Az erdészeti út minősége itt már rosszabb, mint korábban, és az emelkedés is meredekebb. A bükkerdő alig-alig változik, kilátás nincs semerre. 500 méter után, két visszafordítót követően ismét laposabbra váltott a terep. Erről a kis platóról már látható volt az úti célunk, amint kikandikál a lombok közül. Alig vettük észre, de időközben elfogytak a halálfejes táblák. Az erdő innentől teljesen biztonságos.

Aknaveszély
Az erdészeti út 5,4 km hosszú, majd a jelzett túraútvonal meredeken csapódott lefelé, ám a kellemes ereszkedés csak rövid ideig tartott. Az ösvény hamarosan elágazott. Mi felfelé tartottunk Dusice irányába. A lefelé vezető út egy közeli forrás érintésével egészen Sveti Rok településig vezet. Nem próbáltuk ki, hogy milyen a vízminőség, de aki itt már nagyon szomjas lenne és nincs kedve keresgélni a forrást, annak sem kell aggódnia, mert a közelben van praktikus vízvételi lehetőség.

A turistaút jól jelzetten és viszonylag egyenletesen emelkedve kanyargott a bükkfák alatt. Többször hittük, hogy a következő kanyar után már kijutunk végre a rengetegből, de csak a 7. kilométernél értük el a füves mező szélét. Itt egy tetővel fedett és ajtóval zárt forrást találtunk, majd néhány méterrel feljebb néhány házat (Jurcevica stanovi). A házacskák mindegyike zárva volt, ám a hely pihenésre nagyszerű! Volt asztal és néhány pad, szemben pedig ott magasodott a nagyszerű Sveto brdo. A látvány igazán megkapó. Szabad szemmel is jól láttuk az apró pontként mozgó emberek a hegy tetején. Ugyanakkor a helyzet kissé ijesztő is volt. A Dusice nevű füves fennsík peremén voltunk, nagyjából 1345 méteres magasságban. Az út jól kivehetően kissé lefelé kanyarog a mezőn tovább. Így  a túra utolsó szakasza meglehetősen brutálisnak ígérkezett. Ebben, no és a Sveto brdo szeszélyes időjárásában nem kellett csalódnunk.

Jurcevica stanovi kunyhói és a Sveto brdo
A következő kilométer nagyszerű füves mezőn vezetett keresztül, ahol csodás alpesi virágok nyíltak június közepén. Rövid ereszkedés után megtaláltuk a Dusice menedékház felé vezető elágazást és egy fűben pihenő férfit, aki a Velebitben zajló terepfutó-verseny pontőre volt. Itt volt a 84 kilométeres (!) út 56. kilométere. A menedékházhoz nem mentünk el, folytattuk az utat a csúcs felé. Közben folyamatosan jöttek szembe a futók.

A fennsík szélét, egyúttal a mászás kezdetét egy kicsiny bükkfaliget jelezte (8,4 km). A helyzet innen kezdett bedurvulni. A bükkök hamar elfogynak, egy rövid szakaszon az út törpefenyők között kanyargott, majd maradt a Sveto brdo sziklás-füves meredek oldala, mely nem véletlenül ilyen kopár. Ahogy másztunk felfelé, a szél egyre erősebben fújt. A következő 1400 méteres úton közel 400 méteres szintkülönbséget kellett megmászni, melyet a 4 éves Natália is abszolválni tudott. Az ösvény felfelé viszonylag egyértelműen kanyarog és a jelek is jól látszanak, viszont lefelé már nem ilyen könnyű a tájékozódás. Viszont oda-vissza érdemes odafigyelni egy jókora víznyelőre az úttól néhány  méterre. A horvát leírásokban különösen a téli, havas mászáskor hívják fel erre a problémára a figyelmet. Az út egy kisebb ívet leírva 1600 méteres magasságban az északi oldal pereme felé kanyarodott és itt vezetett végig a csúcs felé. Első pillantásra kicsit ijesztőnek tűnt a jobbra nyíló mélység, de komoly szakadék nem volt alattunk. Legfeljebb attól féltünk, hogy a szél lefújja a sapkát valakiről.

Az ösvény a Velebit vékony gerincén vezet
A csúcson sajnos most sem sokat maradtunk. A tomboló szél még kibírható lett volna, ám a hirtelen lecsapó jégesőre nem voltunk felkészülve. A Sveto brdo körpanorámája azonban kihagyhatatlan élmény. Északra a Lika régió széles völgye az autópálya kanyargó csíkjával, mögötte pedig a távolabbi Mala Kapela és a közelebbi Lička Plješivica hegységek. Délkeletre a Velebit folytatása: előbb a Dusice fennsík, majd a Mali Alan hágó, azon túl pedig a Cnropag tömbje. Délre az Adria és nyugat felé fordulva a Paklenica Nemzeti Park két völgye, ahonnan az esőnek komoly utánpótlás volt érkezőben, ezért a gyors távozás mellett döntöttünk.

Erőltetett menetben ereszkedtünk és csak abban bizakodtunk, hogy elérjük a menedékházat az eső előtt. A mező közepén egy bátor túratárs megkérdezte, hogy milyen fent az idő. Elmondtuk neki, hogy nem túl ideális, amire csak annyit felelt, hogy egyetlen esélye van, ő a körülmények ellenére megpróbálja. Valamivel lejjebb elhagyott minket az utolsó futó is. Meglehetősen elcsigázottnak tűnt. Váltott néhány szót a pontőrrel, aki összecsomagolt és elindul a menedékház felé. Mi pedig kutyagoltunk tovább, át a kissé unalmas bükkösön.

A Sveto brdo a Mali Alan hágó felől gyerekekkel is megmászható. A túra közepesen nehéz. A teljes táv 19,5 km, a szintemelkedés 750 méter. Problémát egyedül az jelenthet, hogy utóbbi fele az utolsó 1,5 kilométerre esik.