Badanj, a Paklenica Nemzeti Park elrejtett ékköve

Horvátország, Paklenica Nemzeti Park, Velebit

Már háromszor túráztunk a közelében, de a Vaganski csúcs meghódítása mindig fontosabbnak bizonyult. Pedig a Badanj impozáns csúcs a Paklenica Nemzeti Park északnyugati szegletében. A Vaganski hegy mászása közben is, de leginkább onnan lefelé uralja hosszan a látványt. Ezen a nyáron úgy döntöttünk, hogy a két kisgyerek cipelése miatt az utolsó túránk kevésbé lesz hosszú. Az már a Badanj vadregényességének köszönhető, hogy végül ez bizonyult a legkeményebb diónak.

Kiinduló pontunk, csakúgy, mint a Vaganski-csúcs megmászása során, a Veliko Rujno fennsík volt. A 13 km-es, félig aszfaltos, félig murvás úton most sem siettünk felfelé az autóval. Ennek okairól már írtam. Az elmúlt évekhez képest a fennsíkon annyi változás történt, hogy igencsak megnövekedett a lovak és szarvasmarhák száma, ezzel együtt a fennsíkon lévő farm is terebélyesebb lett, több jókora kutyával.

Ismert úton a gerinc felé

Az autót ezúttal is a Golubinka víznyelő barlang közelében lévő fordulóban hagytuk, ahol két ló legelészett. Innen előbb laza sétával, majd keményebb mászással értük el a Strazbeznica nyerget (1,9 km), ahonnan csak néhány száz méter a Velika Paklenica völgy felső szeglete, majd egy rövid séta után a Bulmja hágón átvezető gyalogos szerpentin alatt álltunk. Ezúttal megszámoltuk: 24 kanyarból áll az emelkedő. Az egy kilométeres kaptató során az 1100 méteren lévő bükkerdőből viszonylag hamar jutunk a holdbéli tájra emlékeztető 1390 méteren lévő hágó tetejére.

A fák lassan eltűnnek és a sziklagyep lesz az uralkodó, majd a terep egyre kövesebbé válik. Ennek legfőbb oka, hogy a szárazföld felől fújó szél hirtelen alábukik a völgybe. Felhősebb nyári napokon, ez nagyon szépen látszik a messziről is. Mi mosta szél elképesztő erejét tapasztaltuk meg. Minél feljebb értünk, annál hevesebben süvített a fülünk mellett, miközben ragyogóan sütött a júniusi nap. Kicsit meg is ijedtünk, hogy feljebb még komolyabb szélvihar lesz, de nem így történt.

A túra hossza: 15.8 km
Kiindulási pont:
Veliko Rujno fennsík / 900 m
Legmagasabb pont: 1738 m
Szintemelkedés: 750 m
Családdal közepesen nehéz
Szuper körpanoráma a csúcson!

Átbuktunk a Bulmja-hágón, irány a Badanj!

A Bulmja-hágó és a Struge-menedékház

A hágón átbukva a Bulmja csodálatos füves fennsíkja nyílt meg előttünk. Innen már csak 800 méter a Struge menedékház, amit mi egymás között csak mókuskoponyás háznak hívunk. Idén elég rossz állapotban volt, és a koponya sem volt sehol. Viszont találtunk egy képet kiszögezve, amin vélhetően a koponya gazdája volt, egy nyest. Ettől még a házat nem nevezzük át. A Stuge-ról érdemes megjegyezni, hogy viszonylag forgalmas, mivel a hegygerinc megmászására vállalkozó túrázok csak itt tudnak megszállni, ha a völgy felől érkeznek, és egy egész, vagy több napot szeretnének a gerincen tölteni. Lefelé jövet megszámoltuk, hogy aznap éjjel – méretéhez képest nem kevesen – legalább heten maradtak fent éjszakára.

Rövid pihenőt követően megvitattuk a szélhelyzetet és nekivágtunk a Badanjnak. Az út 400 méteren azonos azzal, ami a Vaganski csúcs felé visz. Egy jókora dolina oldalában azonban az út elágazik. Jobbra, a Marasovac ciszterna felé vezet az út a Babin és a Vaganski csúcs irányába. Ha vízre van szükségünk, akkor előbb erre kell menni, majd vissza az elágazásig. Praktikus lenne a forrástól átvágni a fűvel benőtt víznyelő oldalán, de ezt nem érdemes kockáztatni. Az elágazásnál ugyanis ott a jelzés, miszerint innentől ismét vannak aknák.

Itt ágazik el az út a Vaganki csúcs és a Badanj felé

Aknaveszélyes terepen

Úgy terveztük, hogy csak a visszaúton tankoljuk fel a kulacsokat, így nekivágtunk a még ismeretlen útnak, mely az elágazásnál balra fordult és az erdő peremén vezetett, végig a dolina oldalában. Az ösvény a dolina végén kicsit emelkedett, majd meredeken indult a hegy északi oldalát jelző bükkerdőbe. Az ereszkedés persze nem volt hosszú. Már jó ideje nagyjából 1400 méter magasan jártunk. Rövidesen egy újabb dolina (Duboke dolina) oldalában haladtunk, majd elértük a Stirovacka kosa nevezetű nyerget (6 km). Innen szép kilátás nyílt a hegység sűrű erdőkkel borított északi oldala felé. Mintha nem is ugyanazon a hegyén kirándulnánk, mint egy órája, amikor még a kő és a szikla volt meghatározó.

A következő 800 méter nem túl meredeken emelkedett, az út jól járható volt, majd elértük a hegy déli oldalának sziklás lábát. Innentől termetes mészkőlejtőn át kellett haladni. Megkerülni vagy másfelé menni nem lehet, már csak az aknák miatt sem. Az éles sziklákon nem könnyű az egyensúlyozás, főleg úgy, hogy Ferdinánd Eszter hátán pihent, én pedig Natáliával bukdácsoltam, aki jóval nagyobb köveken mászott át, mint saját maga.

A Badanj északi oldala

A neheze most jön

Az igazán meredek szakasz azonban a rövid sziklás etapot követően indult. A Badanj-ra vezető egyetlen út rendkívül meredek, néhol csak négykézláb, a fűcsomókba kapaszkodva lehet feljebb jutni, és nagyon lassan enged csak a szorításból. Nem véletlen, hogy csak kevesen másszák a Paklenica Nemzeti Park távoli csücskében megbújó csúcsot.

Ám a csúcsról pazar a panoráma. Az 1638 méteres csúcs valójában egy hosszú, közel 300 méteres vékonyka gerinc. Ez azért meglepő, mert a Vaganski csúcs felől egyetlen kúpos csúcsnak látszik csak. A legmagasabb pontot a gerinc végén jelzi a felfestés. A pecsételő hely, azonban az elején van. A pecsétet amúgy egy ágyúlövedékből kialakított hengerben találtuk meg, nagy adag jugoszláv dinárral körbetömve. A gyerekek csodálkoztak is, mert ilyen nagy címletű pénzt még nem nagyon láttak.

A Badanj csúcsáról izgalmas látvány tárul az elé, aki felszenvedi magát. Az északi oldal meredeken szakad a mélybe és egyszeriben ott állunk az északi oldal erdőrengetege felett. Tőlünk balra a Velebit gerince fut tovább és felsejlenek a Gospic házai. Előttünk a Lika régió, jobbra pedig a Badanjnál 100 méterrel magasabb Babin csúcs, mögötte pedig kikandikál a Vaganski csúcs sziklás északi oldala. Ha megfordulunk és visszaindulunk, akkor a horizonton ott a Bulmja-hágó sziklája és a füves fennsík. Ám a legmegkapóbb számomra a Veliko Rujno felett magasodó Debelo brdo tömbje és a Badanj folytatásában sorakozó csipkés gerinc között megbújó jókora Javornik-medence volt. Ez a vidék, épp az aknaveszély miatt, szinte érintetlen vadon. Talán egyszer bejárható lesz.

Összegzés

Hazafelé vizet szereztem a családnak a Marasovac forrásból, ami tulajdonképpen egy nagy ciszterna, melyből aranyos, apró bádogvödörrel lehet jéghideg vizet meríteni. A túra adatai keveset árulnak el a nehézségből: 15,8 km és 750 méter emelkedés. De utóbbi nagy része igen nehéz terepen. A mászás nem családbarát, az élmény azonban most is örök.