Újjászületésnap

Rika nénit megcsapta az elmúlás szele. Levél érkezett a központból, melyben az iránt érdeklődtek, hogy az iskolából kik mennek legközelebb nyugdíjba. Április elseje révén legelőször arra gondolt, csak egy ócska tréfáról van szó. Ám a központban kopott fapofák dolgoznak, akik nem ismerik a tréfát. Rövid töprengés után rájött, hogy legközelebb ő van a távozáshoz. Még nem akart menni sehova. Amióta igazgató lett, el sem tudta képzelni, hogy bármi mást is csinálhatna. Hiszen mi mást csinálhatna ilyen jól? Különben sem hallott még senki arról, hogy egy iskolaigazgató ne iskolaigazgatóként fejezze be pályafutását. Néhányan ugyan iskolaigazgatóként halnak dicsőségesen hősi halált a nevelés harcmezején, a többség azonban túl szokta élni a megpróbáltatásokat és örökös, állandó, tiszteletbeli vagy címzetes igazgatói plecsnivel a hónuk alatt állnak könnyekig hatódva a könnyekig hatódott tanári kar előtt, hogy meghallgassák micsoda aranykort hoztak el a könnyekig meghatódott iskolának. De Rika néni azt is tudta, hogy hiába a nagy szavak és a könnyekig hatódottak együtt érző tekintete, a nyugdíjba vonuló iskolaigazgatót mindig megcsapja az elmúlás szele. Az ajándékba kapott macskanyelv gyorsan fogy, az örökös, állandó, tiszteletbeli és címzetes hamarabb feledésbe merül, minthogy a színes virágcsokor elhervadna a dohányzóasztalon. Pedig olyan csodásan sokszínű volt! Mindenki hozott bele egy-egy szálat. Az egykori könnyezők fellélegeznek és a teátrálisan átrendezett irodában tündöklő új sarkcsillag felé fordítják tekintetüket. A világ rendje már csak ilyen. De Rika néni nem akart erre a sorsra jutni. Legalábbis egyelőre. Tudta, hogy a végzet elkerülhetetlen, a forgatókönyv pedig kifejezetten sablonos, ám úgy volt vele, hogy jobb az ilyesmire nem gondolni, akkor nincs is. Gyerekes gondolat, de működni látszott. Érthető hát, hogy miért zaklatta fel annyira a központból érkező újabb Excel-tábla, melyben ő nem több egy sornál. Az első ugyan a sorok sorában, de ezt az elsőséget kivételesen szívesen átruházta volna valaki másra.

A tavaszi nap élesen sütött be az iroda ablakán. A tejeskocsi minden nap pontosan hat negyvenhétkor fordult be az iskola udvarára. A kapu még nem volt nyitva, de a szállítónak saját kulcsa volt, amit a lusta büféstől kapott, aki nem akart azzal fáradozni, hogy kiszaladgál kaput nyitni minden áldott reggel. Rika néni nem firtatta, hogy miért van rajta, a portáson, és a büfésen kívül az összes szállítónak kulcsa az iskolához. Apróság. Különben is, a lusta büfés tudta a legjobb kávét főzni a világon a kiszuperált, retkes kávégéppel, amit egy lomtalanításról szerzett be. Ez pedig nem apróság.

A tejesember minden reggel hat negyvenhétkor ébresztette a környéken szundikálókat. A kék ládákat, benne az iskolajoghurttal, a tapintat legkisebb jele nélkül, ám olimpiai érmeseket megszégyenítő lendülettel tolta be az iskolába. Az olcsó virslivel töltött wimpi és a csirkebőrből gyúrt húspogácsával tuningolt hamburger nem volt olcsó, mégis vitték a gyerekek, mint a cukrot. Az iskolajoghurt az egészséges táplálkozás jegyében ingyenesen és alanyi jogon járt. Nem is kellett senkinek. A központnak azonban senki sem merte jelezni, hogy a múlt heti joghurt is a nagy zöld konténerben kötött ki és az eheti is oda fog kerülni hamarosan.

A büfés persze röhögött az egészen. A menzakaja az egészséges táplálkozás jegyében ízetlen volt és időnként főtlen. Hiába adtak mindennek trendi neveket, úgy tűnt, hogy a gyerekeket a gasztro-főzőfülkeforradalom hidegen hagyta. Maradtak a wimpinél és a hamburgernél. Azt pedig még leírni is borzalom lenne, hogy mi mindent ittak ezekhez!

Rika néni az ablaknál állt. Nem gondolt se wimpire, se hamburgerre. A szemét a kék ládákon tartotta, amiket épp az imént hajított arrébb a szállító. Sötét gondolata támadt. Mi lenne, ha lemenne szólni a fickónak, hogy az iskolajoghurtot egyből a nagy zöld konténerbe pakolja? Unortodox megoldás, de egy csomó energiát meg lehetne vele spórolni. Nem beszélve a bosszúságról, amit az a rohadt sok megmaradt joghurt okoz! Persze nem volt ilyen bátor, mert tudta, hogy hamarabb jutna vissza a központba az unortodox megoldás híre, minthogy a heti jelentésen elkenődik a pecsét. Az oroszlán bajuszát nem célszerű húzogatni. Az iskolajoghurt pedig haladt tovább a szokott hosszabb úton a zöld konténer irányába.

Valamit mégiscsak kezdeni kellene azzal a rohadt sok megmaradt iskolajoghurttal – másra sem tudott aznap gondolni Rika néni. Még akkor is ezen járt az agya, amikor a rózsamintás vászontáskájával a hóna alatt a nagy-dombi sárga társasház bé lépcsőházának első emeleti lakása felé baktatott. Útközben beugrott a sarki csemegébe egy fél kiló félbarna kenyérért. Fokhagymás szalámi még maradt tegnapról. Szeme megakadt a zöldséges pulton csillogó paradicsomokon, de az ára elborzasztotta. – Akkor, mi lenne ha? – lépett a tejes hűtőhöz. – Mi ez? Valami tréfa? – kérdezte magáról kissé megfeledkezve április elsején. De nem viccnek szánták. A joghurt valóban nem volt olcsó. Ők pedig az iskolában mázsaszám hordják a konténerbe, mert az a sok neveletlen kölyök inkább a hamburgert tömi magába. Micsoda pazarlás!

Így aztán a rózsamintás vászontáskába csak egy fél kiló félbarna került. Meg egy fél liter félbarna, szűretlen.

Az este eleinte a szokásos unalommal cammogott. A fokhagymás szalámi elfogyott, a fél kiló félbarnából maradt egy kevés reggelre. A nappali asztalán hagyott fél liter félbarna egészen barna üvegén a televízió fénye játszott. Rika néni először a híradóra kapcsolt, ahol bemondták, hogy rekordokat döntött a joghurt ára. Egy szakértő a furcsa jelenséget a megnövekedett kereslettel magyarázta. A tehenek nem győztek tejelni, mióta a központban eldöntötték, hogy az egészséges táplálkozás jegyében minden gyerek minden áldott tanítási napon ingyenesen és alanyi jogon jut joghurthoz. Rika néni érezte, hogy vérnyomása emelkedik, így inkább átkapcsolt egy másik adóra. Ott azonban régi iskolatársával futott össze. Az időközben iskolaminiszterré emelkedett Gőgöslaky Rózsa lelkesen magyarázta, hogy micsoda remek ötlet volt a Nagy Nemzeti Joghurt Program, aminek köszönhetően a fiatalok fittebbek lesznek, és sokkal jobban meg fogják állni a helyüket a munkaerőpiacon. Vagy, ha meg kell védeni a hazát. Meg úgy egyébként is.

A jóságos igazgatónő inkább továbbkapcsolt. Épp főztek. Pontosabban popénekesek, szappanoperasztárok és focistafeleségek versengtek, hogy ki tudja szebben felpakolni a tányérra a homárt, amit előzőleg joghurtban áztattak. Rika néni érezte, hogy itt sincs maradása. Átlépett a sportadókon és kedvenc tudományos-ismeretterjesztő csatornáján állapodott meg, ahol ezúttal Kleopátráról volt szó.

Mi lehetett az egyiptomi fáraónő sosem múló szépségének és örökös fiatalságának titka? – tette fel a kérdést egy egyiptológusnak tűnő férfi. A joghurt. Rika néni nem akart hinni a fülének. A joghurt – ismételte meg az egyiptológusnak tűnő férfi. Különféle forrásokra hivatkozott, amik alapján biztosan állítható, hogy Kleopátra rendszeresen alámerült egy nagy kád joghurtban. A nyomatékosítás kedvéért egy modell alkatú színésznő, aki Kleopátrának volt sminkelve és vetkőztetve, egy nagy kád valamibe mártózott és a fehér izével kenegette a testét. Sajnos azt nem tudjuk, hogy a joghurt milyen tejből készült – tette hozzá az egyiptológus. Könnyen lehet, hogy nem tehén volt, hanem zsiráf, gnú vagy antilop. Esetleg kecske. Ez azonban már nem jutott el Rika néni füléig.

A nagyszerű gondolat abban a pillanatban megfogant, amikor a modell alkatú színésznő alámerült a kádban. Már csak azt kellett kitalálni, hogy mennyi joghurt kell egy kád megtöltéséhez. Feltápászkodott a tévé elől, kiment az előszobába, és előkereste a mérőszalagot. Lemérte a kádat, majd rövid fejszámlást követően megállapította, hogy bizony legalább száz liter joghurtra lesz szükség. De hogyan lehet észrevétlenül hazahordani száz liter joghurtot? Leakasztotta a fogasról rózsamintás vászontáskáját. Úgy saccolta, hogy egy tucat joghurtos doboz biztos belefér. Vagy egy kicsivel több.

Remek. De kevés lesz. Ha csak a rózsamintás vászontáskában szállít, akkor egy nap legfeljebb két és fél litert tud hazahozni. Úgy pedig negyven napra lesz szüksége, ami nyomasztóan soknak tűnt. Elhatározta, hogy másnap próbát tesz.

Korán kelt, még a portás sem volt az épületben. A lusta büfés és a szállítók sem voltak sehol. Felhajtotta a nagy zöld konténer tetejét és kihalászta az előző nap bedobált joghurtokat. Megtöltötte a vászontáskát és telepakolta a zsebeit is. Húszig jutott.

Remek. Így egy hónap elég is lesz. Ha pedig így van, akkor a születésnapomra pont összejön a szükséges mennyiség – állapította meg elégedetten.

A következő hetekben mindenkinek feltűnt, hogy Rika néni különösen viselkedik. Először is mindenkinél korábban jött az iskolába, de senkinek sem árulta el az okát. Másrészt feltűnően izgatottnak tűnt, mint aki valami nagy kalandba keveredett. Biztosan bepasizott – suttogták, de a jóságos ügyet sem vetett a rosszindulatú pletykákra. Csak azzal volt elfoglalva, hogy rendben hazaszállítsa a szükségesnek vélt mennyiséget.

Végre eljött május hetedike, az újjászületés napja. Torta és gyertyák helyett Rika néni a joghurtokat pakolta elő, majd ünnepélyesen elkezdte megtölteni a kádat. Hamar rájött, hogy a hideg joghurtba nem lesz túl kellemes belefeküdni. Keresett egy jókora lábost és vagy tizenöt litert felrakott forrni. Miután megtelt a kád és hozzáöntötte a bugyogva forró adagot is, levetkőzött és megállt a tükör előtt. Vetett egy utolsó pillantást régi önmagára. Nem volt teljesen elégedetlen. Semmivel sem volt rosszabb állapotban, mint a vele egykorú nők. Fognak azok csodálkozni, ha meglátnak majd holnap! – mosolyodott el és a kádhoz lépett, majd beleállt a joghurtba. Hidegnek találta, de már nem lehetett mit tenni. Legyen! – sóhajtotta és belefeküdt. A joghurt nyakig ellepte. Csak az arca lógott ki a fehérségből. A biztos hatás érdekében kent valamennyit a homlokára és az orra hegyére is. Jó darabig úgy maradt.

Meg kell hagyni, nem voltak hülyék ezek az ókori egyiptomiak – vélekedett kora reggel a tükör előtt állva. Bőrét sokkal simábbnak látta. Ajkai teltek lettek, a nyaka pedig már nem emlékeztette egy varánuszéra. Kissé furcsállta ugyan, hogy a mohazöld kosztümöt nehezebben tudta begombolni. De ennyi mellékhatás még belefért.

Nyakába vette az rózsamintás vászontáskát és elrobogott az iskolába. Boldog volt és elégedett, mintha két lábban a föld felett járt volna. A bejárathoz érve azonban émelygés fogta el és mintha szédelgett volna kissé. Csillogó szemekkel belépett az ajtón, ahol már ott volt Jozef, a portás. – Atyaég! Veled meg mi történt? – kérdezte.

– Ennyire látszik? Újjászülettem… – de többet már nem tudott mondani. Összecsuklott Jozef lábai előtt.

A mentőket hat negyvenhétkor riasztották és hat perc alatt a helyszínre értek. Kevésen múlt, hogy ne ütközzenek össze a tejes kocsival, ami épp akkor indult az iskola elől.

Még sosem láttak ilyen súlyos allergiás reakciót a mentősök. A joghurtra nem gyanakodtak, de rögtön tudták, hogy nagy a baj és megkezdték Rika néni újraélesztését. Sikerrel jártak.

Három nappal később Rika néni újra a régi volt. Az ókori egyiptomiakról megvolt a véleménye. Az igazgatói iroda ablakában állva egy papírt szorongatott. A levél a központból érkezett. Az iránt érdeklődtek, hogy milyen okból hordta haza a gyerekeknek szánt iskolajoghurtot.