Vedelek Elek karácsonya

A szék két lába mélyen kapaszkodott a tanári szoba kopottas, padlizsánszínű szőnyegpadlójába. A testnevelő előre-hátra hintázott. Csak félig-meddig követte a bejárati ajtó melletti óra mutatóinak ritmusát. Már csak néhány perc volt hétig. Rajta kívül kevesen voltak az iskolában. Jozef, a portás két hosszút csengetett, jelezve, hogy hamarosan zárni fog. Az aulában az utolsókat fésülte Kocka Mália haján Tozowich anyja. A mobil fodrászat iskolába telepítése a hosszas betegszabadságról december elején visszatérő Rika néni fejéből pattant ki. Tozowichnak még ősszel veszett nyoma. A jóságos igazgatónő halálosan komolyan gondolta, hogy a fiú elő fog kerülni, ha megtudja, hogy anyja a műszak egy részét az iskolában dolgozza le. De nem így lett. A mobil fodrászat viszont maradt, mert pénzügyileg igencsak sikeresnek bizonyult. Nem úgy mint a turkáló, amit még az őszi szünet után nyitottak a ruhatárban ottfelejtett göncök felhasználásával.

Vedelek Elek a csengetéseket meghallva hátrapillantott. Tekintete végigsiklott az asztalok tetején végighullámzó papírdűnéken és az óra számlapján állapodott meg. – A fene egye meg, haza kellene menni! – tűnődött el, de az igazat megvallva semmi kedve sem volt elindulni. Úgy érezte teljesen mindegy, hogy ezen a vacak, ködös decemberi estén az üres iskolában ücsörög, vagy magányosan a négy fal között otthon. Nem volt senkije, még egy macskája sem, mióta elhagyta a felesége. Az pedig már meglehetősen régen volt. A nő távozásával keletkezett űrt évekig próbálta betölteni a Tőgy nevezetű lepukkant kiskocsma törzsközönségével, ám a Tőgy nevezetű lepukkant kiskocsma törzsközönsége erre nem igazán volt alkalmas. Még úgy sem, ha a testnevelő lenyomott közben pár üveg sört, amitől még másnap is savanykás sörszaga volt.

A tanév elején sokakat meglepett, hogy eposzi sörszaga elillant, mintha sosem lett volna. Ellenben szakállat növesztett, amit aztán a jóságos Rika néni, a mobilfodrászat és az iskola kreatív igazgatója levágatott vele. Igazságtalanok lennénk, ha Rika néniben csak a zseniális üzletembert vennénk észre. Nem volt híján a nagyszerű pedagógiai ötleteknek sem. Miután a történelemtanár a nyár derekán rejtélyes körülmények között távozott, a testnevelőt bízta meg a történelemórák ellátásával. A szokatlan ötlet mögött persze praktikus ok húzódott meg. Égen-földön nem talált senkit, aki tanítani akart volna. Mivel osztályfőnököt sem talált, így Vedelek Elek egyszeriben és egyúttal osztályfőnök is lett.

A sokasodó feladatokra nem igazán volt felkészülve, de mindent megtett, hogy jó osztályfőnök legyen, hiszen biztos volt abban, hogy sosem lesz jó történelemtanár. Ezen a vacak, ködös estén az osztálykarácsonyt tervezgette, miközben előre-hátra billegett a padlizsánszínű padlószőnyegen. Tipródott.

A nap folyamán minden osztályfőnököt kikérdezett, így egyértelmű lett számára, hogy a húzáson alapuló ajándékozást nem tudja megúszni. Egy apró részlet azonban homályban maradt. Pontosabban elfelejtette tisztázni a többiekkel. Vajon az osztályfőnök is része a játéknak? Az egyértelmű volt, hogy része az osztálynak. Ha pedig része az osztálynak, akkor a húzásból sem maradhat ki. Meglehet azonban, hogy az osztályfőnök nem igazi része az osztálynak, csak félig-meddig lebeg felette, hisz felülről jelölték ki a feladatra. A főnököt sosem a csoport tagjai választják. A főnök mindig a fölülről alászálló akarat megtestesülése. Pont mint Rika.

– A karácsony végül is a gyerekek ünnepe. Ha pedig az övék, akkor adjanak egymásnak ők ajándékot – dünnyögte a maga elé. – Akkor viszont mi szükség rám? – szemei kissé könnybe lábadtak, annyira  megsajnálta magát. Újra körbenézett az üres tanáriban. Ezúttal egy feliraton állapodott meg a szeme, amit a „A méz már elfogyott, de van még gesztennyepűré, nálam. Mália” cetli mellé tűzött ki a Fül, vagyis Rika néni mindent halló titkárnője. A rövid üzenetet a központból küldték, miután az év végi jutalmazás a jubileumi tizedik évben is elmaradt. Szó szerint ez állt rajta: „És ne feledjétek, jobb adni mint kapni”.

– Micsoda ostobaság. Miért lenne jobb adni, ha kapni is lehet? Ha pedig kapni is lehet, akkor én miért ne kaphatnék? Egészen nyilvánvaló, hogy a gyerekek is így gondolnák, ha megkérdezném őket. Akkor viszont oda lenne a meglepetés. Meg különben sem az ő dolguk eldönteni. Ez az én felelősségem – így jutott döntésre magában motyogva Vedelek Elek. De egyből tovább is lépett a szokványos kliséken. – Mi lenne, ha próbát tennénk? – tűnődött el. – Ha valóban jobb adni, akkor miért ne tennék jót a gyerekekkel? – A billegést abbahagyva a széket négy lábára állította és egy üres lapot húzott elő a fiókjából, amire felírta az osztály tagjainak a neveit. Gondosan egymás alá. Amint végzett, a névsor felett hagyott helyre odakaparta a saját nevét. Kétszer. Így azonban egyel többen lettek, mint szükséges lett volna. Találomra kihúzott egy nevet középtájról. Kissé elszégyellte magát, mert így ő kétszer kap majd, míg valaki egyszer sem. Hogy ne érezze magát egyetlen gyerek sem kényelmetlenül, újabb nevet húzott ki és melléírta a sajátját. Majd ezt követte a harmadik, negyedik és az ötödik.

Közben Jozef újra csengetett. A tornateremben véget ért a jógaóra, ami Kocka Mália szerint ezúttal is démoni volt. Az iskola hamarosan zárt, így Vedelek Eleknek alig maradt ideje. Vetett egy pillantást az órára, majd a hirdetőn virító feliratra és döntött. Tiszta lapot vett elő, hogy új listát készítsen, melyen pontosan tizenhétszer szerepelt a saját neve. Ennyi volt az osztály létszáma, hiányzó nélkül. Tozowich viszont még mindig nem került elő. A technikatanár asztaláról csórt ollóval körbevágta a neveket, egy cetlit kivett a sorból és apró kockákat hajtogatott, majd az egészet berakta egy cipős dobozba.

Az utolsó nap, vagyis az osztálykarácsony felé közeledve Vedelek Elek egyre izgatottabb lett. Úgy érezte a húzás jól sikerült. Meggyőződése volt, hogy az apró cselszövésre majd csak az ajándékozáskor kerül fény. Talán lesz majd, aki szomorú lesz kicsit. Ezt ellensúlyozandó két dologgal készült. Egyrészt vett egy kis doboz szaloncukrot a sarki boltban, amiben pontosan húsz darab volt. Gondosan levett annyit, hogy mindenkinek csak egy jusson. Másrészt cirádás betűkkel és színes krétákkal, melyeket a matematika szertárból csent el, szó szerint a következőket írta a táblára: „És ne feledjétek, jobb adni mint kapni”.

A hatodik A osztály tizenhat tagja pont olyan volt, mint az év többi napján, leszámítva a kötelezően elvárt ünneplőruhát. Bemasíroztak a terembe. Mindenkinél volt ajándék. Vedelek Elek szíve a torkában dobogott. Igazán hangosan és erősen, szinte megbénítva a légzését. A hangja el-elcsuklott, miközben arról beszélt, hogy ez az első osztálykarácsony életében, amin tanárként vesz részt, mert eddig ilyen élményben csak gyerekként volt része. És ez most egész más, neki elhihetik. Fürkészte a szemben ülők tekintetét, de semmi szokatlant és gyanúsat nem tapasztalt.

– Remek, nem tudnak egymásról. Minden rendben lesz – nyugtázta a helyzetet magában, majd megkérte az első önként jelentkezőt, hogy adja át az ajándékot. Óvatosan hátrébb lépett a tábla felé, gondosan ügyelve arra, hogy a cirádás betűk egyikét se takarja el. Szélesre húzta mosolyát és zakatoló mellkassal várt.

Rövid, feszült csendet követően Nat Pin Pong felugrott a helyéről. Egyenesen az osztályfőnök felé indult, a mosoly még szélesebb lett. A férfi megsimította haját, de a lány az utolsó pillanatban valaki másnak adta az ajándékát. A többi gyerek varázsütésre rajzott szét a teremben és mindenki hamar megtalálta a párját. Az ajándékozásból egy valaki maradt ki.

Vedelek Elek öröme egy szempillantás alatt párolgott el. A mosoly nem múlt, de érezte, hogy a szíve szorít. Erősebben, mint valaha. Kopaszodó homlokán verejtékforrások fakadtak és arcán végigfolyva alig egy perc múlva már tréningruhájának gallérja alá másztak.

– Ebből lehet venni? – kérdezte a tábla előtti asztalra kikészített szaloncukrok mellől valaki.

– Persze. Nektek hoztam – felelte Vedelek Elek zavarodottan.

A szék két lába mélyen kapaszkodott a tanári szoba kopottas, padlizsánszínű szőnyegpadlójába. A testnevelő előre-hátra hintázott. Csak félig-meddig követte a bejárati ajtó melletti óra mutatóinak ritmusát. Már csak néhány perc volt négyig. Rajta kívül csak Jozef, a portás volt az iskolában. Két hosszút csengetett, jelezve, hogy már rég bezárta volna a házat. Vedelek Elek a csengetéseket meghallva hátrapillantott. Tekintete végigsiklott az asztalok tetején végighullámzó papírdűnéken és az óra számlapján állapodott meg. – A fene egye meg, haza kellene menni! – tűnődött el, de az igazat megvallva semmi kedve sem volt elindulni. Úgy érezte teljesen mindegy, hogy az üres iskolában ücsörög, vagy magányosan a négy fal között otthon. Végül összeszedte minden erejét és hazament.

A nyomasztó gondolat, hogy rászedték és ő mégsem része az osztálynak, a következő három napban sem eresztette. A csontig hatoló önsajnálat különösen karácsony este volt erős. Nem bírta ki a lakásban, levegőre vágyott. Ki a süvítő szélbe. Arra gondolt, hogy elkocog a Tőgyig és vissza. A kihalt utcákon komótos tempóban lihegve a kivilágított ablakokat bámulta. Mindenhonnan feldíszezett fák csillogtak. A Tőgy nevezetű lepukkant kiskocsma ablakai viszont sötétek voltak.

Hazafelé eleredt az eső. Ázottan és dideregve baktatott a sötét lépcsőházban felfelé. Nem volt kedve felkapcsolni a világítást, így szinte átesett egy nagy díszes csomagon, amit valakik a bejárati ajtaja előtt hagytak. Tizenhatan voltak.