A láthatatlan hegy

Első fejezet, részlet

Fő az egészség

– Senki sem lóghat ki a sorból! Helyedre! – szólt a megszokott hang, a megszokott stílusban. A nap magasan járt az iskolaudvar felett. Tizenegy múlt negyven perccel. Még három nap, pontosabban három és fél – gondolta magában Ivánti Páktiván,
miközben verejtékcseppek gördültek homlokáról a kopott aszfaltra –, de most még tart ez az átkozott testnevelésóra. Ezen a héten már a második, és még mindig hárommal több van belőle erre a hétre, mint amennyi egészséges. Nincs ennek semmi értelme – morfondírozott tovább –, de ki kell bírni. Aztán utána a matekot is. – Annak sem látta sok értelmét, pedig abból csak három volt egy héten. Az iskola már csak ilyen. Nem feltétlenül a legérdekesebb dolgokból van benne a legtöbb.
Ivánti Páktiván fejében kavarogtak a gondolatok, miközben fehér atlétatrikóban és égszínkék rövidnadrágban állt a tornasor majdnem utolsó helyén. Nem ő volt a legkisebb, de magassága így is elmaradt a legtöbb ötödikesétől, ezért gyakorta volt gúnyolódások tárgya. Szívesebben állt volna a sor másik végén, a magasak között.
Átlagosnál valamivel kisebb termete azonban csak múló állapotnak volt tekinthető. Tudta, hogy egyszer úgyis hatalmas lesz, vagy legalábbis nagy. Ám addig el kellett viselnie a méretével kapcsolatos megjegyzéseket. Nem volt hát kibékülve a növekedésének ütemével, hisz belülről ez alig volt érzékelhető. A tornasorban állva pedig épp azt érezte, hogy a karácsonyra kapott tornacipő orra legalább annyira nyomja a nagylábujját, mint amennyire töri a sarkát – És most ebben a cipőben kell mindjárt körbefutni az udvart – dünnyögte szinte némán.
Ivánti Páktiván nem utálta a futást, még csak nem is gyűlölte, de több mint tízévesen szerette, ha célja van annak, amit csinál. Az iskolaudvaron körbe-körbe futkosásnak viszont nem látta pontos célját. Nem csoda, nem is volt.
Hetente ötször öt kör. Ennyi volt az előírás. A mogorva arcú, erősen kopaszodó testnevelő tanár nem engedett lazsálást. Csak lógatta a pocakját a pálya szélén, piros színű kopott melegítőjében, nyakában egy régi fémsíppal és nyomta az utasításokat:
– Jobbra, őőőő, nem is balra!!! Pihenj!!! vigyázz!!! Futás! – hangja ápolatlanul borostás volt, arca nem kevésbé.
– Nomen est omen – mondta Hoda Misu, miközben oldalba bökte a balján álló Ivánti Páktivánt.
– Hogy mi van hogy? – lihegte futás közben Ivánti Páktiván.
– Apukám mondja mindig ezt, amikor elolvassa a beírásokat. Valami olyasmit jelent, hogy nevében a sorsa – mosolyodott el Hoda Misu. Világosbarna haja kissé belelógott a szemébe. Trikója és rövidnadrágja ugyanolyan volt, mint barátjának, azzal a különbséggel, hogy utóbbi világoszöld és erősen megfakult volt a sok mosástól. Kerek arcú, kissé szeplős fiúcska, aki pont egy hajszállal volt magasabb Ivánti Páktivánnál. A tornasorban ezért épp előtte állt. Már az első iskolában töltött nap első órájában összebarátkoztak, és szinte elválaszthatlanok lettek. Mondhatnánk azt is, hogy olyanok voltak, mint két testvér, de magasságukat és a testnevelés felszerelésüket leszámítva oly kevéssé hasonlítottak egymásra, hogy senkinek sem jutott volna eszébe testvérnek gondolni őket. Volt persze más hasonlóság is köztük. Mindketten szerettek biciklizni és olvasni, de szinte sosem olvasták ugyanazt a könyvet.
A kopaszodó testnevelő tanárt, aki utasított, de az ország legtöbb testnevelőjéhez hasonlóan ritkán mozgott, Vedelek Eleknek hívták. Az egykori futballista sosem játszott a megyei másodosztálynál magasabb szinten. Ott is csak három évig. Most pedig állt az udvaron, és úgy osztogatta a parancsokat, mint egy ötszörös aranylabdás. Talán épp a sikertelensége miatt volt mindig savanykás sörszaga Vedelek Eleknek, ha közelebb léptek hozzá. Valójában persze senki sem akart közelebb lépni hozzá, mert savanykás sörszaga volt.
A gyerekek lassan lefutották az öt kört. Ezt szánta Vedelek Elek bemelegítésnek. Ivánti Páktiván inkább kimelegedett. És az oldala is szúrt. Kellemetlen érzéssel a rekeszizma alatt, izzadtan és száraz torokkal várta a focit. Bár igazából nem is várta, csak tudta, hogy perceken belül be fog következni. A héten már a második meccs volt készülőben.
Mivel még biztosan lesz három testnevelés órájuk, így ezen a héten is meglesz az öt mérkőzés – gondolt a megpróbáltatásokra Ivánti Páktiván. Változatosnak igazán nem nevezhető. Gondolatban köpött egyet, de nem volt olyan neveletlen, hogy ezt a valóságban is megtegye.
Két fiú kivételével senkinek sem volt kedve focizni, de ez a kettő nem Ivánti Páktiván és Hoda Misu volt. Ők kelletlenül lihegtek a pálya szélén és várták, hogy a tanár két kedvence beválogassa őket csapatába.
Vedelek Elek kedvencei most éppen azért voltak a kedvencei, mert szerettek focizni. Máskor meg azért, mert szerettek kötélre mászni. A puncsoláson kívül egyéb oka nem is nagyon lehetett Vedelek Eleknek a lelkesedésre. Bagoi és Tozowich nem volt sem udvarias, sem kedves, de még csak okos sem. Szorgalmasnak pedig végképp nem gondolta őket senki. Ellenben kitűnően értettek ahhoz, hogy olyannak láttassák magukat, amilyennek az éppen velük lévő felnőtt látni szerette volna őket. Ez a simulékony magatartás csak akkor volt rájuk jellemző, ha szemben álltak a tanárokkal. A hátuk mögött mindenkire volt néhány rossz szavuk. A gyerekekkel is sokszor próbáltak genyáskodni, de kevés kézzelfogható sikerrel. A többiek nem féltek különösebben tőlük, mert nem voltak félelmetesek. Csak kétszínűek. Félelmetesen kétszínűek.
Ivánti Páktiván zöld szemével az eget fürkészte. Füstifecskék cikáztak nem túl magasan az égen. Szárnyaik minden fordulónál hangosan surrogtak. Olyan sebességgel repültek, hogy szemmel értelmetlen lett volna követni őket. Ivánti Páktiván meg sem próbálkozott ezzel, sőt azt sem követte, hogy éppen kit választ be csapatába Tozowich vagy Bagoi. Pedig néhány perc múlva már csak ketten maradtak:
– Hohoda Misu, hohozzám! – rivallt Tozowich a zöldnadrágos fiúra. Bagoi csak füttyentett a kéknadrágos felé, de ő ezt nem hallotta meg. Vagy nem akarta meghallani, nála ezt sosem lehetett tudni.
– Héjj, gyere má’ ide! – üvöltötte Bagoi. Arca közben eltorzult, nyakán kidülledtek az erek és elvörösödött a feje. Különösen csúfnak tűnt, pedig alapjáraton sem volt szép gyerek. Szinte kopaszra borotvált, napbarnított bogyófejét egy hosszú vékony orr választotta ketté. Az a fajta orr volt, ami mindenbe beleütközik. Bagoi kihasználta ezt a kényes tulajdonságát és tényleg mindenbe beleütötte az ormányát.
Mivel csak az utolsó körben szólították Ivánti Páktivánt és Hoda Misut, így a cserék cseréi lettek, amit különösebben nem bántak. Leülhettek hát az iskolaudvar fölé magasodó feketefenyők árnyékába.
– Alig várom már a pénteket – szólalt meg Hoda Misu.
– Aha, én a szombattal vagyok így – válaszolta Ivánti Páktiván.
– Ja tényleg, a szombat! – a mondatot csend követte, így egyenlőre nem tudhatjuk meg, hogy mit is vártak a szombattól.
A többiek a pályán elkeseredetten próbálták utolérni az ide-oda pattogó labdát. Meglehetősen szerény sikerrel. Ha látták volna magukat kívülről, akkor bizonyára elcsodálkoztak volna azon a fantasztikus bénázáson, amit maguk között focinak neveztek. A legjobb játékosnak a két csapatkapitány hitte magát, holott csak a legerőszakosabbak voltak mind között. Nem voltak szívbajosak, ha valakit sípcsonton akartak rúgni, és nagyon rosszul fogadták, ha nem ők szerezhettek gólt.
– Passzolj már! – üvöltötte félpercenként Bagoi, aki három méternél többet nem volt hajlandó futni a labdáért. Amikor pedig csapata kapott gólt, akkor szerinte a másik csapat szabálytalan volt, vagy csalt, vagy mindkettőt egyszerre.
Látva a pályán folyó bohózatot, egy csöppet sem bánta Ivánti Páktiván, hogy pénteken befejeződik a tanév. Nem szeretett túlságosan iskolába járni. Pontosabban azokat a feleslegesnek látszó kötöttségeket utálta, amik az iskolás lét sajnálatos velejárói. A pöttömváraljai iskolában nagyon sok ilyen kötöttség volt, így kevés örömét lelte a hétköznapokban. Ha nem lettek volna olyan barátai, mint Hoda Misu, akkor szíve szerint el sem jött volna reggelente a suliba.
Az iskolakerülés azonban súlyos következményekkel járt arrafelé. Az egyik osztálytársa, Makaróni Milán egyszer három napra eltűnt. A fél város őt kereste, pedig csak a nagy ruhásszekrényben bújt el. Nem akart bemenni a matekórára. És nyelvtanra sem. A lógást megúszta két nagy fülessel, amit az apjától kapott, de az apja nem úszta meg két nagy fülessel. Pénzbüntetést kapott, amit fél évig fizethettek, így Makaróni Milánnak abban az évben ugrott a karácsonyi ajándéka.
Ivánti Páktiván nem akart se két nagy fülest, sem azt, hogy a szüleit megbüntessék, és emiatt ugorjon a karácsonyi ajándéka. Így hát minden reggel elindult az iskolába, ahová minden áldott nap meg is érkezett. Kivéve persze akkor, ha beteg volt, vagy nem volt tanítás.
A meccsen Tozowichék vezettek három kettőre. Bagoi mérges volt és csalásról szövegelt. Továbbra sem akart a labda után futni, inkább a többiekkel kiabált, hogy passzoljanak már neki. Amikor megkapta a lasztit, akkor az vagy messze pattant tőle, vagy egy hatalmas, pontatlan rúgással terelte a pályán túlra.
– Még egy perc! – kiáltotta el magát Vedelek Elek miközben egy jéghideg sörre gondolt.
– Hála az égnek! – sóhajtotta Ivánti Páktiván.
– Ja, hála… – ismételte meg Hoda Misu.
– Passzolj már te barom! – üvöltötte Bagoi.
A baromnak nevezett csapattárs, azaz Makaróni Milán ezen a napon ott volt az iskolában, így semmi sem akadályozta meg abban, hogy a labdát odapasszolja Bagoinak. Egy pillanatra hezitált, mert tudta, hogy a csapatkapitány el fogja szúrni, és akkor már nem lesz esély az egyenlítésre. No, de hogyan mondhatna ellent az egyre idegesebb Bagoinak?
Sehogy. Válaszolta meg magának a másodperc ezredrésze alatt.
A majdnem pontos átadást látva Bagoi élete góljára készült. A kapáslövés viszont alaposan célt tévesztett, a labda messzire repült és nagy csattanással pattant vissza egy fekete hajú kislány tarkójáról. A váratlan ütközéstől a lány feje előre lendült, vastag keretes szemüvege a porba pottant.
– Hé te! Migráncs! Rúgd már vissza! – kiáltotta a lány felé Bagoi. Tozowich malacpofával röhögött. – Höhöhhh. Ja migráncs! Adjad má’! – A lány lehajolt a szemüvegért, lassan megtörölte. Szerencsére nem törött el.
– A ti labdátok, gyertek érte! – felelte büszkén a pöttöm lány, akit Nat Pin Pongnak hívtak. Bőre még a legszürkébb napokon is aranybarnán csillogott. Ez a varázsalatos szín a pünkösdi szeleket követő napsütés hatására még ragyogóbb lett. Volt a városban nem egy hölgyemény, aki órákat töltött szoláriumban, hogy hasonló tónust érjen el. Mindhiába. Utánozhatatlan színű bőrénél már csak sötétbarna szembogarai voltak irigylésre méltóbbak. Jó fél fejjel alacsonyabb volt Ivánti Páktivánnál, de olyan határozott volt a megjelenése, hogy könnyűszerrel kerekedett felül a legnagyobbakon. Nem csoda, hisz minden kétséget kizáróan ő volt az évfolyam legokosabb tanulója. Ez persze zavarta az olyan lusta tulkokat, mint Bagoi vagy Tozowich.
– Már megint Nat Pin Pongot piszkálják ezek a hülyék – állapította meg Ivánti Páktiván.
– De most sem hagyja magát. Helyes – vonta le a látottakból a következtetést Hoda Misu.
– Kérj elnézést, te barom! – szólt oda Ivánti Páktiván Bagoinak.
– Hogy beszélsz? Kimosom a szád! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Bagoi oldalán Vedelek Elek.
– Téged meg ki kérdezett? Seggfej – ezt Bagoi természetesen nem a tanárnak mondta, hanem Ivánti Páktivánnak.
– Senki, de nem is ez a kérdés, hanem, hogy miért nem kérsz elnézést Nat Pin Pongtól? – vágott vissza Ivánti Páktiván.
– Nem volt szándékos, és különben is, az csak egy migráncs – vonta meg a vállát Bagoi, majd újra a lány felé fordult – A labdát! Ha odamegyek nagy baj lesz! – folytatta Bagoi.
– Hát gyere! – feszítette a húrt tovább Nat Pin Pong.
Bagoi már indult is volna, amikor Vedelek Elek lefújta a meccset. Kicsengettek. A lányok bementek a kertből, a fiúk is elindultak átöltözni. A labda ott maradt volna az udvar közepén, ha Ivánti Páktiván nem megy érte. Az ajtóban még épp utolérte Nat Pin Pongot.
– Örülök, hogy most sem hagytad magad szekálni! Nincs baj?
– Kicsit fáj a fejem, de semmi komoly. Ezek a hülyék azt sem tudják miről beszélnek, csak nagy a pofájuk.
– Nagy pofára nagyot lehet esni – mondta Ivánti Páktiván mosolyogva, miközben beértek a gyerekzsivajtól hangos aulába. Itt még valamit mondott a lánynak, de már nem lehetett érteni, hogy mit. A termekből kitóduló gyerektömeg, mint egy sokfejű sárkány nyelte el őket.
A pöttömváraljai iskola annak ellenére, hogy nem évszázadokkal ezelőtt épült, olyan volt, mint a legtöbb iskola az országban. Cserepei itt-ott lecsúsztak, a könyvtár beázott, a folyosón hullott a vakolat. A wc gyakran eldugult. Olyankor visszajött, aminek már rég el kell volna tűnnie. Egyszóval ráfért volna egy alapos felújítás. Mivel egy alapos felújítás drága, és senki sem akart sok pénzt költeni rá, így a pöttömváraljai iskola olyan maradt, mint a legtöbb iskola az országban.
Másban is hasonlított az ország többi iskolájára. A korszerűtlen épülettel csak a tananyag korszerűtlensége tudta felvenni a versenyt korszerűtlenségben. Egy csomó-csomó olyan tantárgyat kellett tanulni a gyerekeknek, amikről mindenki tudta, hogy igazából nincs is rájuk szüksége senkinek. Tudták ezt a szülők és a gyerekek is, de szólni nem mertek, mert úgy voltak ezzel, mint a mindennapi focizással. Olyan valakik találták ki, akik biztosan kevesebbet tudnak az iskoláról, mint ők, mégis megmondhatták mit és hogyan kell tanítani. Ivánti Páktiván még azt is gondolta, hogy akik ezeket a buta szabályokat és hasznavehetetlen tantárgyakat kitalálták, biztosan nagyon utáltak iskolába járni. Ettől aztán szomorú felnőttek lettek, akik bosszút akartak állni rossz gyerekkorukon, minek következtébn mindent elkövettek, hogy az iskolák ne legyenek jobbak. Persze valószínűleg egy ötödikes túlburjánzó fantáziája nem adhat mindenre pontos magyarázatot. Mert vajon mit tudhat arról egy ötödikes, hogy milyennek kellene lennie az olyan iskolának, ami jó az ötödikeseknek, meg a hetedikeseknek, meg a nyolcadikosoknak, nem beszélve az elsősökről, a másodikosokról, a harmadikosokról, a negyedikesekről és a hatodikosokról?
Hozzászoktak ehhez a korszerűtlen helyzethez a tanárok is. Nem csak Pöttömváralján, hanem szerte az országban. Már hogy ne szoktak volna hozzá! A legtöbbjük tudása ugyanolyan korszerűtlen volt, mint azok gondolkodása, akik kitalálták mit és hogyan kell tanítani az iskolákban. Ha utóbbiak változtatni akartak volna, akkor épp előbbiek háborodtak volna fel a legjobban, hiszen iskolába kellett volna járniuk azért, hogy ne legyenek olyan elavultak. Így hát fennmaradt egy olyan állapot, amely nem volt igazán jó senkinek, de igazán mégsem akart változtatni rajta senki sem.
Az iskolai napok nehezek voltak, szürkék és sótlanok. Pont mint a menzakaja. Azok, akik úgy gondolták, hogy a gyerekeknek nem kell korszerű tudás, azt is gondolták, hogy a főzelékbe nem kell só, a süteménybe pedig nem kell cukor.
Fő az egészség! Állt egy nagy táblán az ebédlőben, ahol egy asztalnál ült a három barát, Ivánti Páktiván, Nat Pin Pong és Hoda Misu.
– Nem mindegy, hogy fő az egészség, vagy fő az egészség – állapította meg Hoda Misu, aki imádta az efféle bölcsességeket.
– Lehet, hogy az egészség fő, de a tésztát ma sem sikerült puhára főzni! – méltatlankodott Ivánti Páktiván.
– A húst sem. És ma is sótlan – tette hozzá Nat Pin Pong, miközben egy jókora mócsingot kotort ki a tányér szélére. Eközben Ivánti Páktiván a KEMÉNY és a SZAR szavakat rakta ki a betűtésztából…
Ha szeretnéd továbbolvasni, a könyvet megveheted, itt:
:: rajnairichard.eu ::